(kritika)

Nézem a fotókat. Ádám Feri - Bán úti tagintézmény - fotóit. Nézem a fotókat és borzongok. Harminc évvel a nagy társadalmi átalakulás után könyörtelen módon visszarepítenek a múltba. Úgy hogy közben a képek a jelent, a mát idézik. Mert most készültek. Aktualitásuk – mondanivalójuk? – viszont félelmetesen hasonló. Miközben alkotójuk bőven azon korszak után született. Mit sugallnak számomra a fotók? Honnan ez a képi látásmód ebben a fiatalemberben? Ma is – mint akkor – vannak szegényen, betegen, nehezen élő emberek. Lakások, házfalak mögött rejtőzködő nehéz sorsok, életek. Megkeseredett önfeladók, s titkon a végsőkig bizakodók, reménykedők: hogy egyszer nekik is felkel a nap. Hogy elmúlik az éjszaka. Hogy egyszer a Star Wars keltette fantasy- illúzióra már nem lesz tovább szükségük. Legalábbis a nappalijukban nem! Mit tud vajon Feri a korabeli szocialista realizmusról, vagy, ahogy gúnyosan ráragadt: szocreálról? Nem tudom. De nem is érdekes. Vagy a szociofotográfiáról – erre felé mutatnak Feri fotói – mint fotóművészeti műfajról, Tabák Lajosról, az irányzat megteremtőjéről, aki 103 évesen 2007-ben Szolnokon hunyt el. Hallott- e róla? Nem tudom. De nem is érdekes. Most csak nézzük Feri fotóit. A templomot a vörös égbolttal; a panelt a piros erkélyekkel; a szemetes konténert az öreg járgánnyal; az ablakokat, mögöttük a rejtőzködőkkel; s az önarcképet: nem én vagyok érdekes, esetleg az, amit csinálok. Ádám Feri 80 felvételéből válogattam ki tízet.

Csirke József

(vizsgázott fotószakkör-vezető)